Hát hiszen, ha nem így lenne, miért mondaná? Nem tudjuk, miért mondta, nem tudjuk, miért gondolja. Annyi bárdolatlanság, gonoszság van ezekben a szavakban, hogy én nem is szeretném tudni.
Sok jó művészt fel tudok sorolni, akik zsidóztak, magyaroztak, saját országukat csepülték vagy épp totalitárius eszme szolgálatába által, ettől még jelentős alkotók voltak, ebbe a sorba illeszkedik Krasznahorkai is.
Ettől még végtelenül visszataszító, amit mond, már amennyire egy szamárság visszataszító lehet.
Annyiban pedig unalmas is ez a kórság, hogy koronként visszatérő internacionális divat közérdeklődés fókuszában lévő emberek egy szűk halmazában, hogy a saját országát, polgártársait csepülje, úgy tűnik olyasfajta perverzió ez, amelyre még piaci igény is van – hiszen megjelent az interjú –, ahogy mondjuk a guminőkre vagy a kényszerevős videósztárokra s akadnak vevők.
Bárcsak lenne rá mód, hogy ide csábítsuk a Dagbladet minden olvasóját, hogy eltöltsön pár napot ezen a felemelő „reménytelen” tájon és találkozzon sok jó magyarral (velünk, seggfejekkel), s árnyalhassa a véleményét.
Krasznahorkaitól azt is megtudják a svéd olvasók, hogy a magyarok hajlamosak dicsőségesnek látni történelmüket, ami „több mint nevetséges, a magyar történelem csak vereségekből áll”.
Ha így van, s még megvagyunk, akkor az önmagában dicső dolog, de a régmúlttal nem foglalkozva, az talán feltűnhetett a kitűnő írónak is, hogy az oroszok kimentek, a kommunizmusnak vége, Magyarország szabad.
Volnánk itt sok millióan, akik ezt győzelemnek érezzük.
Hanem Krasznahorkainak, Magyarország stockholmi hírmondójának, aki szerint itt elveszett generációk élnek, nincs nincs remény, s hatalmas a műveletlen csürhe, hadd idézzek megfontolásra egy bölcs mondatot, Krasznahorkaitól, az írótól: „a pokolba tényleg a gyűlöleten át vezet az út”.
***